LÁSS-STORY SÍELÉSÜNK TÖRTÉNETEI – Baráth Anita

Beküldve ide: Beszámolók | 0

Barátaim, kollégáim februári élménybeszámolói mindig a síelésről szóltak. Ilyenkor irigykedve örültem a hallottaknak és vágyakoztam, hogy egyszer én is kipróbálhassam. Aztán a LÁSS – Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete – levelezőlistáján olvastam egy felhívást, miszerint egy lelkes önkéntesünk, akinek már több szuper programot köszönhetünk (Svéd Gábor), síelést szervezne, ha van elég bátor jelentkező. Első körben nem voltam elég bátor, így nem jelentkeztem a megadott határidőig. Azzal nyugtattam magam, majd lesz még erre lehetőség máskor is. A lehetőség hamarabb megtalált, mint azt valaha gondoltam volna. Egy másik LÁSS programon kiderült, valaki lemondta a síelést, így kell egy beugrós. Két ember, öt mondat és tíz perc múlva én voltam az. Aztán már csak a kérdések gyűltek bennem. Szerencsére volt kinek feltennem őket és a kételyeim is oszlani látszottak. Legnagyobb aggályom az volt, hogy gyengénlátóként kilógok a csapatból, amelynek tagjai rajtam kívül mindannyian vakok. Hozzájuk képest sokat látok, az oktatókhoz képest nagyon keveset. De hát mindig kell egy köztes állapot J nyugtattak meg a többiek.
Információs email-ek sorozata következett a helyszínről, a felszerelésről, tudnivalókról, biztosításról, ellátásról, utazásról, stb.
Aztán elérkezett a várva várt pillanat, találkoztunk a K2 Síközpontban, ahol rendelkezésünkre bocsájtották a szükséges felszerelést. Az előzetesen leadott adatok alapján személyre szólóan összeállították a szükséges kellékeket, így csak próbálnunk kellett. Egészen addig fogalmam nem volt, hogy néz ki egy síbakancs közelről, hogy kell felvenni, beállítani, megállni benne léc nélkül (hát még lécen), majd levenni, de hogy még kényelmes is legyen… Itt szeretném is rögtön megköszönni a K2-nek a felajánlást, a segítséget, amellyel hozzájárultak a hétvégénk sikerességéhez.
Az utazás alatt ismerkedtünk, beszélgettünk. Kiderült, az oktatók ugyanúgy izgulnak, mint mi, bár egészen más okból kifolyólag. Mi síelni nem tudunk, ők meg azt nem, hogy hogyan segítsenek nekünk bármiben. Megbeszéltük, hogy szólunk, ha valamit rosszul csinálnának. Hamar egymásra hangolódtunk, zökkenőmentesen ment minden.
A szállást gyorsan elfoglaltuk, szépen belaktuk, amit a Snowline képviseletében Adri és Balázs biztosított. Köszönet nekik a lehetőségért és a serénykedésért, amit az egész hétvége alatt tapasztalhattunk. Külön köszönet Balázs anyukájának – Erzsi néninek – a remek vacsorákért J
Az elhelyezkedés után „alakuló megbeszélést” tartottunk, ahol kialakultak az oktató-tanítvány párosok. Az oktatók bemutatkoztak, megtudtuk azt is, ki miért vállalta önként és dalolva ezt a nemes kihívást.
Másnap reggel a pálya alján síbakancsban toporogva izgalommal néztem, hogy hova, hogy, miként fogom én ezt… De csak szépen sorba mindent, nem ám csak úgy ide nekem a hegyet. A síléc megismerése és felcsatolása volt az első lecke. Az egyléces bemelegítés után két léccel óvatoskodtunk a gyerekeknek fenntartott pálya felé. Kezdésnek az oktatóm megtanította a hóekés megállást, megtapasztaltam a siklást, aztán a testsúlyáthelyezéssel való fordulást. Egy délelőtt alatt három lecke, nem is olyan rossz. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a közelről mutatott testtartásokat jól meg tudtam figyelni, majd próbáltam leutánozni azokat. Sokat segített az is, hogy az oktatóm nagyon részletesen el is mondta a teendőket. Délután rápróbáltunk a könnyű pályára. Itt először a felvonóval kellett megbarátkoznom, majd a kiszállással, de elég ellenszenvesek voltunk egymásnak…
A szállásra visszatérve élménybeszámolók tömkelege hangzott el, hiszen az egy oktató, egy tanítvány párosok nem egyszerre és együtt haladtak, közben ritkán találkoztunk. A finom vacsit követően az oktatók és a tanítványok különböző próbákat voltak kénytelenek kiállni, melyeket egymásnak találtak ki. Móka volt a javából. J A mi feladatunk az volt, hogy az előre megadott szavakkal írjunk egy verset a „túszul ejtett” társunk kiszabadítására. A feladat megoldása jó hangulatban zajlott, de közben tudatosult bennem, hogy a csapatban én vagyok az egyetlen, aki síkban tud írni és olvasni… Aztán mi is adtunk egy feladatot az oktatóknak, dalra kellett fakadniuk az általunk megadott szavakat énekükbe szőve. Majd a sötét emeleten bekötött szemmel meg kellett találniuk a nálunk „fogvatartott” társukat.
Aztán elalvás előtt még mindenki csúszott egyet-kettőt fejben és érzetben, ezzel a bevésődést mélyítve, J aztán másnap az izmaink már emlékeztek az előző nap tanultakra.
Néhány oktató-csere után – az első nap tapasztalatai némi mozgásra kényszerítettek minket – újfent nekivágtam a könnyű pályának, most Nórival. Tiszta lappal indítottuk ismerkedésünket a felvonóval. Második nekifutásra jobban sikerült, de szerelembe nem estünk, csak én el, mihelyst elengedtem. Nem kommunikált velem, elfelejtett szólni, hogy ne a jeges buckára menjek fel, hanem mellette el… De a nagyon kedves oktatóm ott volt mediátornak, és elmondta, mire figyeljek ebben a nehezen kialakuló kapcsolatban. Nem volt könnyű dolga neki sem. Hogyan mérhetné fel én mit látok meg és mit nem? Nagyon nehéz kérdés, amit magam sem tudok megfelelően elmagyarázni. Néhány „tesztkérdés” után sikeresen túllendültünk ezen. Nóri mindent megmutatott álló helyzetben, beállította a kezem, lábam, közben rendületlenül magyarázott, majd lassan kipróbáltuk. Az előző nap tanultakat sikeresen alkalmaztam, így tovább tudtunk lépni. A pálya meredekségétől függően több módszert is megtanulhattam a fordulásra, melyeket jól be is gyakoroltunk. Ebédre már néhány sikert könyvelhettem el. Délután újabb mutatvány következett. 5. lecke: párhuzamos lécen siklás, majd megállás. Következő lecke a korábbiakkal való kombinálás. Értettem én, de nem sikerült mindig azt csinálnom, vagy legalábbis nem olyan jól, mint azt a maximalizmusom megkövetelte volna. Hirtelen túl sok mindenre kellett figyelnem. Persze nem adtuk fel, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás és egyre jobb lett, Nóri biztatott, javított, dicsért. Másnap már a piros pálya sokkal meredekebb lejtőin siklottunk lefelé. Nem minden pillanatban én uraltam a hegyet, inkább a hegy engem, de nem adtam könnyen magam. Néhány esést leszámítva egészen jól ment. A korábbi napok eséseiből nyert tapasztalataimat kamatoztatni tudtam, és a legfontosabb, egyedül fel is tudtam már állni. J Itt olyan önbizalomra tettem szert, hogy a nap hátralévő részében – ami sajnos már rövid volt – instrukciók nélkül mentem le a könnyű pályán, természetesen oktatói nyomon követéssel, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ez volt ám a szabadság érzés! Elszabadultak az endorfinok és csordultig telve azzal az érzéssel, hogy ez a nap sem volt hiába, – mert most is tanultam valamit, képes voltam valamire, amit addig majdhogynem lehetetlennek találtam – lecsatoltuk a léceket, levettük a bakancsokat, amelyek nélkül már nem is éreztük magunkat egésznek, és hazaindultunk.
Olyan élményeket kaptunk ezen a hétvégén, amelyek felejthetetlenek számunkra. A lelkes és bevállalós oktatók segítségével átléphettük korlátainkat, feszegethettük határainkat, ami nem minden nap adatik meg. Jó kis csapat kovácsolódott össze, bízunk a folytatásban.
Köszönet az oktatóknak, a LÁSS-nak és mindenkinek, aki támogatta ezt a zseniális hétvégét.

Baráth Anita

Oszd meg másokkal is!

Szóljunk hozzá