LÁSS-STORY SÍELÉSÜNK TÖRTÉNETEI – Várnai-Kun Vera

Beküldve ide: Beszámolók | 0

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílik egy 4 napos sítúrára Ausztriában, nagyon megörültem. Utoljára Svájcban volt alkalmam 10 napot síelni gyerekkoromban, azóta csak néha-néha egy-egy napos túrán vettem részt. Az élmény élénken élt bennem, a technika azonban a feledés homályába veszett.
Csütörtök délután indultunk a K2 Síközpont kölcsönzőjéből, ahonnan a felszerelést ingyen kaptuk. Oktatóink közül is 4-en a K2-től jöttek, 2-en pedig a Snowline csapatából, mindenki önkéntesként vállalta a feladatot, hogy minket, látássérülteket megtanítson síelni.
Pénteken reggel belevágtunk a síelésbe, ki-ki szintje szerint. Minden látássérültre jutott egy oktató, aki csak vele foglalkozott ez alatt a két és fél nap alatt. Voltak közöttünk kezdők, akik akkor tapasztalták meg a síelés élményét először, s volt, aki már délután a csúcsot is meghódította. A kezdők a felszereléssel való rövid ismerkedés után egy lankásabb pályán megtanulták az irányváltást és a fékezést. Délutánra már mindenki az eggyel nehezebb pályára tért át, és a tányéros felvonó használatával is megbarátkozott.
Szombaton egy még nehezebb pályán folytattuk a gyakorlást, ide már csak ülőliftes felvonóval tudtunk feljutni. Amikor a felszerelést első alkalommal felvettük, Nekem furcsa volt, hogy bukósisakot is kellett viselnünk, hiszen annakidején Svájcban még nem használtuk, de egy rosszul irányított esés rögtön meggyőzött ennek helyességéről. Valóban sokat estem, de ezek az esések egyáltalán nem tántorítottak el, hanem inkább elősegítették, hogy megtanuljam kontrollálni mozgásomat. Az oktató megmutatja a helyes testtartást, de az alkalmazásról már nekem kell gondoskodni, s ha nem csinálom helyesen, az eredményét a saját bőrömön tapasztalom meg.
Gabó, az oktatóm pedig türelmes tanító lévén, folyamatosan bíztatott, újból és újból megmutatta, mit csináltam rosszul, hogyan javítsam ki a hibát. Nagyon jól magyarázott, jól érthetően mutatta meg, hogy a számomra ismeretlen ülőliftes felvonóba hogyan kell be- és kiszállni. Mindig elmondta, hogy a pályának éppen a meredekebb vagy lankásabb szakaszánál járunk-e. A nap vége felé, amikor a fáradtság lett úrrá rajtam, és a sok baki miatt már-már feladtam a harcot, tovább biztatott, és nem adtuk alább, másnap is felmentünk erre az előző nap még félelmetesnek tűnő pályára.
Persze, ezen az utolsó napon újult erővel, tele önbizalommal vágtam neki a síelésnek, s a legutolsó csúszásom végén elmondhattam, hogy esés nélkül érkeztem le a pálya végére. Így tehát pozitív élménnyel zárult le ez a kirándulás.
Azt hiszem, én így tudnám röviden összefoglalni, hogy számomra mi a síelésben a legnagyobb öröm: mindenféle akadály nélkül tudok egyedül csúszni, szinte akármerre, ami nekem igazi szabadságot jelent.

Várnai-Kun Vera

Oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük