LÁSS-STORY SÍELÉSÜNK TÖRTÉNETEI – Kun Rea

Beküldve ide: Beszámolók | 0

Atyavilág mennyire vártuk már ezt a 4 napot! Végre eljött!
Cuccok berakva a kocsiba, így el tudtunk indulni kb. 3 körül.
Még mielőtt teljes kényelembe helyeztük volna magunkat az autókban és a buszban, megálltunk feltankolni magunkat kólával és matricával, és aztán irány Ausztria!
Én a 9 személyes buszban utaztam Zsófival és a kutyájával – Amállal, Szabival, Tomival és a számunkra még ismeretlen oktatókkal.
Az utazás jó hangulatban telt, amellett, hogy néha nem hallottam semmit a fejem felett németül hablatyoló rádiótól, de olykor pont ez volt a nevetés tárgya 😀 😀
Kb. 5 és fél óra alatt értünk oda.
A szálláson nagy izgalommal vártak már minket. Szépen lassan mindenki elfoglalta a helyét és kezdett mindenki feloldódni a nagy izgalmak után.
Tartottunk egy kis ismerkedést, ahol mindenki mondott pár szót, hogy legalább a hangjáról fel tudjuk ismerni egymást, és beosztottuk, hogy ki kivel fog síelni az elkövetkező 3 napban.
Az első estén annyira sikerült feloldódnunk, hogy teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe és csak akkor eszméltünk fel, hogy hány óra van, amikor Attila (az egyik kedves oktatónk) bejött és finoman jelezte, hogy „Héj, srácok 6 óra múlva síelünk!” 🙂
Gyorsan el is mentünk aludni, persze csak azért, mert kicsit megijedtünk az akkor még nem nagyon ismert Attilától és egyáltalán nem azért, mert nem bírtuk volna a másnapi síelést! 
Péntek az első síelés napja kicsit nehezen indult, mire mindenki megkapta a felszerelését, síbérletét és a nagyon divatos sisakját, már fél 11 volt, de annál intenzívebben vetettük bele magunkat a tanulásba.
Kezdés előtt nagyon kreatív bemelegítést tartott nekünk Attila, de ezután mindenki megkereste a „párját” és indulhatott a síelés.
De én először a vizuális élvezetek mellett neki is álltam vetkőzni, mivel úgy készültem, hogy nagyon hideg lesz, de nagyon ideális volt a hőmérséklet és e mellett még tökéletes verőfény…
Először mindenki a kezdő-köteles pályán kezdett, hogy az oktatók fel tudják mérni, ki mennyire tud síelni, mivel voltak páran köztünk, akik már voltak máskor is.
Kis gyakorlás után oktatómmal, Nórival átmerészkedtünk a tányéros pályára, ami kicsit meredekebb és főleg hosszabb volt, mint a köteles. Mi itt garázdálkodtunk és nagyon élveztük a csúszást itt is… Ebédünket is itt fogyasztottuk, a pálya mellett.
Az ejtőzést követően még nyomtunk egyet a kezdő tányéros pályán, ahol nyitottunk, majd felmerészkedtünk a piros pályára, aminek a tetejére libegő vitt fel. Hát igen, most itt kellett végrehajtani ugyan azokat a feladatokat, amikről úgy gondoltam, hogy kirázom a kisujjamból, mert ha a kispályán meg tudom csinálni, akkor egyértelmű, hogy bárhol máshol is 😀
Persze, csak ez a pálya jóval meredekebb volt, mint az előző kettő és ez a tényező igencsak megnehezítette néhány esetben a dolgomat, de végül csak lecsúsztunk párszor.
Egyszer Garfield mondta: „Ha nincs izom, nincs izomláz!”
Annyi biztos, hogy igaza volt, mert mire elérkezett a délután 4 óra és a megérdemelt pihenés, nem volt olyan izmom, ami ne fájt volna.
De ettől függetlenül szerintem kiváló ez a 2 pálya együtt, mert az elején könnyebb, lehet gyakorolni a nagy íveket, és ha van kedvünk a látványra is figyelhetünk , utána pedig, jobban meg kell dolgozni a csúszásért a piros részen.
Az este nagyon jó hangulatban telt, sok nevetéssel és játékkal fűszerezve. Adri, az egyik házigazda és egyben oktató mesélt nekünk vacsora közben a síedzők „életéről”. Arról, hogy nekik nyáron is edzeniük kell a „kis olimpikonokat”. Mi persze nem igazán értettük, hogy ezt hogy viszik véghez nyáron a 30 fokban. És akkor mindenki nagy érdeklődésére Adri elmesélte, hogy ilyenkor a gleccserekre mennek síelni, de itt is csak reggel 7-től délig lehet, mert utána már ott is nagyon olvad. Persze egyből mindenki a tőlünk másfél órára lévő gleccserre akart menni, de ekkor azt is megtudtuk, hogy ott ilyenkor ítéletidő uralkodik, így elvetettük ezt az ötletet. 😀
A második napon egy kis változtatás után Attilával, Zsoltival és Jucival folytattam a síelést. Attila teljesen új helyre kalauzolt bennünket, újabb pályák és felvonók irányába. Azt hiszem, hogy Zsolti nevében is mondhatom, hogy mindketten kicsit azt reméltük, hogy majd ezeken a pályákon úgy síelgethetünk, ahogyan csak nem szégyelljük, de Attila komolyan véve oktatói feladatát, mindenféle ötletes feladattal bombázott minket, hogy javítsa a technikánkat. De persze mindig volt egy kis megérdemelt szabad csúszás is.
Ebédidőre úgy elfáradtam, mint egy vaddisznó (elnézést ezért a vidéki szólásért), de még hátra volt a délután.
Szerintem Attila ezt észlelvén – jó oktató révén – kikapcsolódásként erdei túrára vitt minket.
Ez a kis túra igazán izgalmasnak bizonyult, habár ez biztosan nem így tűnt, ha valaki rám nézett, de ez csak a fáradság miatt lehetett így. Ezért most hivatalosan is szeretném kijelenteni, hogy nagyon élveztem azt a kis epizódot!   
A nagy fáradtság ellenére most is nagyon aktív volt az este, de talán egy fél órával előbb lefeküdtünk, mint előző nap. 
És sajnos eljött az utolsó nap. Nagyon sokat csúsztunk, és nem tudom, hogy miért, de nekem ez a nap volt a legjobb. Úgy éreztem, hogy akkor ment a legjobban, hogy akkor tudtam a legjobban végrehajtani a feladatokat.
De sajnos délután el kellett indulni Budapestre 
Az emlékek sorának itt még nincs vége, lehet, hogy a stanglival való lesiklás futama jut az eszünkbe, vagy amikor megjelent a jegesmedve és a jeti, majd homlokkal végigkarcolták a pályát.
A többiekkel még mindig azt vesézzük, hogy melyik volt a legjobb lesiklás vagy éppen a legcikibb esés, de a végén mindig megegyezünk egy igazságos döntetlenben. 😀 😀
Előfordul, hogy az ember egyszerűen csak áll, és magában elkezdi összeszámolni, hány új dolgot tanult meg a 4 nap alatt, és – magáról megfeledkezve – már azt tippelgeti, jövőre hogyan tudja növelni síelésre épülő szociális hálóját.
Szerintem a kitartó síelés, az arcok és a környezet miatt már a második napon életformának tekinted ezt a sportot, és nem egy egyszerű sítábornak.
Minden nap új pályán csúszhatsz, de akkor se kövezünk meg, ha nem. Egy hétig önmagad lehetsz, ami nagy szó manapság.
Jövőre újra támadunk, és még jobbak leszünk, de mivel nem bírunk magunkkal, lehet, hogy nyáron az egyik gleccseren kötünk ki!
Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek azt, hogy részt vehettem ezen az eseményen. Egyaránt a szervezőknek, a szponzoroknak, az oktatóknak, a segítőknek, és végül, de nem utolsó sorban a többi látássérült résztvevőnek a jó társaságért és a sok nevetés okozta plusz kilókért! 😀 😀

Kun Rea

Oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük