2017. évi Sítábor beszámoló – Forgács Szabolcs

Beküldve ide: Beszámolók | 0

2017. január 8-12 között a LÁSS már a 7. sítáborát szervezte. Az eddigi évektől eltérően idén egy új síterepre utaztunk, amihez közelebb új szállást foglaltunk.
Az érdeklődők száma folyamatosan nő, így már 14 látássérült és 12 oktató utazott Windischgarstenbe, ahol a szállásunk volt.

A 12:00-ra tervezett indulás helyett 12:45-kor sikerült is útra kelnünk, ami ahhoz képest, hogy 2 résztvevő természetesen nem saját hibájából 1,5 órával
később érkezett meg, egész jónak mondható…

Azt eddig is tudtam, hogy a haza vezető út általában mindig gyorsabbb, de arra nem gondoltam volna, hogy ennyivel. Persze ehhez kellett az Ausztriai határellenőrzés
és az ebből kialakuló 1 órás dugó, vagy kerülő miatti hosszabb út. Számokban ez azt jelentette, hogy míg ki 8 óra alatt értünk, haza ehhez elég volt 5
óra. De ne szaladjunk ennyire előre.

Megérkezés után rögtön három fogásos vacsorával vártak minket, és ez a tábor többi napján is így történt. Szerencsére… Ezt követte a szobák elfoglalása,
valamint az új hely felfedezése. Estére még egy program várt ránk, “gyors” bemutatkozás (végül 1 órás móka kerekedett belőle), valamint megtudtuk, hogy
ki kivel fog sielni illetve snowboardozni. Merthogy ketten is úgy gondolták (Dávid és Hunor), jobb, ha egy deszkán van mindkét lábuk, vagy sokkal kényelmesebb
ülve pihenni a pálya közepén…

Gyorsan elérkezett az első reggel, amikor még mindenki izgatottan készült és várta, hogy milyen új pályákon csúszhat. Ilyenkor a délelőtti csúszás picit
mindig rövidebb, mert még be kell szerezni a bérleteket, ill. a legfontosabb eszközöket, az átbeszélőket is használatba vettük.

Számomra az első délelőtt legfontosabb eseménye az volt, hogy gyakorolhattam az egy léccel történő csúszást. Persze nem önszántamból. Egy esés után a sílécem
leoldott, ahogy azt kell, viszont arra nem gondoltam, hogy ezzel együtt a kötés eleje (ide rakjuk be a sícipőt) is letörhet. Pedig ez történt. Legnagyobb
szerencsémre volt nálunk tartalék léc, így délutántóól már azzal síeltem.

A hüttében elfogyasztott ebéd közben mindenki élménybeszámolót tartott, kivel milyen vicces/érdekes dolgok történtek. Ezt követte a délutáni csúszás, aminek
a legizgalmasabb része a hegyről történő lejutás volt. A hüttétől a liftig ugyanis 3 gumiszőnyeg vitt fel, ami egyben a kezdő pályához is vezetett. Csakhogy
délutánra már elég hó került ezekre a szőnyegekre, így külön kaland volt megállni rajta, miközben némelyik szőnyeg kellően meredek is volt, és persze elég
keskeny… A bátrabbak persze nem küzdöttek az elemekkel, inkább lesíeltek…

Este a délutáni élményeinkkel szórakoztattuk egymást.

Másnap délelőtt is egy új élményben volt részem. A pálya vége és a felvonók között egy hosszú, lapos szakasz húzódott, amin, ha nem akarunk sétálni, ami
sílécben igen fárasztó, érdemes elegendő lendületet venni. Ehhez persze jól fel is kell gyorsulni. Nos, ez nekem annyira sikerült, hogy életemben először
féltem sípályán. Persze utólag megtudtam, hogy ennél a gyors tempónál sikerült stabilan csúsznom, ezért is hagyta az oktatóm, hogy menjek…

Általában azt mondják, hogy a 3. nap a legrosszabb. Nos, erre is rá tudtam cáfolni a második nap délutánján, amikorra sikerült fejben elfáradnom. Ezért
másnap délelőtt a tanuló pályán maradtunk, ahol különböző gyakorlatokat kellett csinálnom. Persze ennek meg is lett az eredménye délutánra.

Többekkel ellentétben én most is a lifttel történő lejutást választottam. Este óriási malom csata vette kezdetét, az oda-vissza vágó tartott nagyjából
4 órán keresztül. Eközben én megtanultam kirakni a Rubik kockát, szóval csupa hasznos dolgokkal múlattuk az időt… Persze a malom csatának komoly előzménye
volt előző este, amikor Dávid úgy gondolta, hogy bekötött szemmel játszik. Emlékeim szerint így mindössze egy játék fért bele 4 órába, persze mi mindent
megtettünk, hogy Dávid dolgát megnehezítsük.

Elérkezett az utolsó nap, amikor az időjárás egy picit megtréfált minket és a szokásosnál csak lassabban jutottunk el a sípályákhoz. Ennek ellenére nem
hagytuk magunkat, és kihasználtuk az utolsó fél napot is, amelyikről a legtöbben úgy nyilatkoztak, hogy a legjobb volt, és azon a napon érezték többen,
hogy még maradnának pár napot!!! Sajnos a 3,5 nap ismét eltelt, és indulnunk kellett haza. De azt hiszem, mindannyian úgy hagytuk el a sípályákat, hogy
már most várjuk a 2018-as évet, hogy újra mehessünk sielni!

Oszd meg másokkal is!

Szóljunk hozzá