Garda-tó Félmaraton – élménybeszámoló Németh Orsitól

Beküldve ide: Beszámolók | 0

Az Achilles Magyarország Alapítvány támogatásával 9-en utaztak múlt csütörtökön a Garda-tóhoz, hogy részt vegyenek a Garda-tó Félmaratonon, illetve az
ugyanitt megrendezett 10 kilométeres versenyen. Fogadjátok szeretettel az erről az ismét vidámra és emlékezetesre sikerült hétvégéről készült élménybeszámolót németh Orsitól.
Forrás:

“Move it Garda” – Élménybeszámoló a Garda-tó Félmaratonról

Olaszországba nagyjából azóta szeretnék eljutni, mióta az eszemet tudom. Mindig is vonzott a sok-sok ízletes tésztaétel és édesség, a gyönyörű olasz nyelv
és zene, az olasz divat csodái, az évezredes itáliai kultúra emlékei, a tengerparti üdülők romantikája és az Olasz Alpok hófödte csúcsai. Azt viszont sose
gondoltam volna, hogy életem első olaszországi útját egy futóversenynek köszönhetem, ahol 10 km-t teljesítek majd. De így lett.

A Garda-tavat számos független forrás, legyen az turisztikai szaklap, világutazó blogger vagy egyik-másik sokat látott ismerősöm, egyaránt a világ egyik
legszebb üdülőhelyeként tartja számon. Én eddig leginkább a felső tízezer luxusát megtestesítő nyaralóhelyként és pompás természeti értékként hallottam
róla, és ez elég volt ahhoz, hogy felülmúlhatatlanul csodálatosnak képzeljem el, amin az se nagyon tudott változtatni, hogy november közepe volt, mikor
ellátogattunk oda. Most pedig már biztos vagyok benne, hogy egyszer majd tavasszal vagy nyáron is el kell ide jönni!

Az Achilles Magyarország Alapítvány, konkrétan Gombás Juci már július közepén meghirdette és elkezdte szervezni a Garda-tó Félmaratonra való kiutazást,
amire én természetesen azonnal jelentkeztem, erre az ajánlatra egyszerűen nem lehetett nemet mondani, főleg hogy 10 km-es táv is szerepelt a verseny programjában.
Hamar össze is állt kilenc fős kis csapatunk négy látássérült futóval, Jucival, Tomival, Hunival és velem, no meg négy segítőnkkel, Atesszel, Zolival,
Steve-vel és Katával. A csapat oszlopos és elmaradhatatlan tagja volt még Ancsi, aki sokat segített Jucinak a szervezésben, a helyszínen pedig lelkesen
szurkolt és sok gyönyörű fotót készített, amiket utólag némi vizuális akadálymentesítéssel meg is osztott velünk.

A terv az volt, hogy ha már ilyen messzire utazunk, csapjunk egy görbe hosszúhétvégét és használjuk ki a lehetőséget egy jó kis olaszos csavargásra, ezért,
bár a verseny vasárnap volt, már csütörtökön nekiindultunk. Mivel közel 900 km-t kellett megtennünk, erre a napra gyakorlatilag csak az utazás és az esti
megérkezés jutott, de nem lennénk a LÁSS, illetve az Achilles jól összeszokott csapata, ha már ekkor nem keveredtünk volna igazi kalandokba és ha nem éreztük
volna már ekkor is felhőtlenül jól magunkat. A csapat egyetlen újdonsült tagja, Zoli, hamar a mélyvízbe pottyant a társaságunkban, de nem csak hogy jól
vette a négy nap megpróbáltatásait, hanem nagyon hamar igazi csapattaggá vált, amiért igazán hatalmas respect neki! Reméljük, jön velünk máskor is!
🙂

Az utazáshoz egy igen kényelmes kisbusz állt rendelkezésünkre, ami falta a kilométereket a magyar, szlovén és olasz autópályákon, Steve és Zoli is profi
sofőrnek bizonyult, ami, tekintettel a későbbiekre, egyáltalán nem volt haszontalan képességük.

A csapat alig várta, hogy átlépjük az olasz határt, ekkor gyakorlatilag azonnal megszólalt a rádió, próbáltunk valami autentikus olasz popp-zenére bukkanni,
nem túl sok sikerrel. Én borzasztóan élveztem, hogy elővehetem kicsinyke olasz tudásomat, és az egész hétvégére jellemző volt, hogy sokkal több dolgot
értettem, mint ahogy azt előzetesen sejtettem, bár megszólalni csak igen korlátozottan tudtam, leginkább az ételek szókincse terén éreztem magam magabiztosnak.

🙂

Este nyolc óra tájékán már a Garda-tó környékén jártunk. Elsőként Riva del Garda nevű települést kellett meglátogatnunk, ahol a szállásunk kulcsait kellett
felvennünk, és ahol még igen sokat megfordultunk a következő három napban, mivel itt volt a versenyközpont, a 10 km célja és a félmaraton rajtja és célja,
no meg maga a Garda-tó partja is.

A szállásunk egy Arco nevű hangulatos kisvárosban volt Riva del Garda szomszédságában, innen indult vasárnap a 10 km-es verseny. Már út közben gyönyörű
kilátás nyílt a városka fölé magasodó várromra és az alattunk elterülő völgyre, bár teljes sötétben érkeztünk meg.

Juci szállásként két apartmant foglalt a csapatnak, a tájékoztatás szerint az egyik hat, a másik pedig három fős volt. Steve valamilyen számunkra ismeretlen
okból külön is foglalt magának egy szállást egy panzióban, amiről nem is sejtettük, milyen bölcs döntés volt. Először tehát ezt a szállást kellett megkeresnünk,
melyhez a tájékoztatás szerint egy étterem is tartozott, volt tehát esély arra, hogy az egésznapi szendvicsezés után végre valami meleget vacsorázzunk.

A GPS négy napon keresztül volt útitársunk, bár többször csúnyán megtréfált minket, bizonyára a hegyek és a műholdak nincsenek túl jó viszonyban.
🙂
A kalandok így már első este kezdetüket vették, mikor egy olyan átjárón sikerült Zolinak boszorkányos ügyességgel, no meg némi közreműködéssel áthaladnia,
ahova éppencsak hogy nem szorult be a kisbuszunk. Később derült csak ki, hogy ugyanitt vissza is kell jutnunk, ami nég a bejutásnál is bonyolultabb feladatnak
bizonyult, de a látó csapattagok összehangolt munkájának, no meg a kisbuszunk megérkezésének látványosságára felbukkant olaszoknak köszönhetően ez is hiba
nélkül sikerült Zolinak. Újdonsült olasz ismerősünk, akiről jóformán csak annyit tudtunk meg, hogy Robertonak hívják, készségesen elkalauzolt bennünket
Steve szállására, ahol egy kitűnő olasz étterem kellette magát. Nekünk se kellett több, úgy döntöttünk, hogy a szállás elfoglalása később is ráér, első
a pizza! Nem is csalódtunk, az étteremben frissen sült, igazi vékonytésztás olasz pizzát szolgáltak fel, méghozzá villámgyorsan, szerintem akkor és ott
senki nem vágyott többre, legalábbis a spenótos-ricottás remek választásnak bizonyult.

Este tíz felé járt az idő, mire felkerekedtünk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat. Ekkorra kiderült, hogy az olasz kisvárosokban a miénkhez hasonló kisbusz
ritka vendég, és szemben az olaszok kis autóival, amikkel szinte bárhova leparkolnak, nekünk a megfelelő parkolóhely megtalálása folyamatos logisztikát
jelentett, de egyben igazi kihívást is. A díjnyertes parkolást mindenesetre Zolinak rögtön első este sikerült bemutatnia, nem mellesleg egy grappa és egy
sör után. Nem sikerült megtudnunk, hogy Olaszországban zéro-tolerancia van-e, de gyanakodtunk, hogy nem.
🙂

A szállásunk egy társasháznak kinéző épületben volt, meglehet, hogy eredetileg annak is épült, és az ott lévő lakásokat, vagy legalábbis azok egy részét
adják ki apartmanként. Mindenesetre jól felszerelt, szép és kifogástalanul tiszta helyiségek fogadtak minket, csupán egyetlen igen kellemetlen meglepetéssel
kellett szembesülnünk: a két apartmanban összesen nyolc férőhelyet találtunk, míg mi kilencen voltunk és kilenc főre is fizettünk. Most derült ki, hogy
milyen jó ötlet volt Steve-től, hogy foglalt magának egy külön szállást. Mi tehát megosztoztunk a maradék fekhelyeken, amelyek kivétel nélkül dupla ágyak
voltak, így esett meg, hogy az első éjszakát Tomival egy kanapéból kinyitott, igencsak kényelmetlen vendégágyon töltöttük. Nem csoda, hogy nem voltunk
valami kipihentek másnap.
🙂

Péntek reggel hétkor már ébredeztünk, de már kilenc is elmúlt, mire elindultunk felfedezni egy környékbeli reggelizőhelyet, szóval igazán mediterránosra
és pihenősre vettük a figurát. Kiderült, hogy a konyhaablakunkból pazar kilátás nyílik a városkát övező sziklás hegyoldalakra, a gyönyörű napsütés pedig
idővel mégiscsak sétára csábított bennünket, bár ebben a kávé hiányának is nagy szerepe volt.
🙂

A szállásunktól alig pár llépésre több reggelizőhely is kellette magát, mi pedig, Google és Ancsi barátainknak hála, azonnal tudtuk, merre érdemes elindulni.
Jóleső érzés volt, hogy a három nap alatt meglátogatott olasz kávézók többségében tartanak valamilyen növényi tejet, így talán mindössze egyszer kellett
tejjel innom a cappuccinot vagy a latte machiatot.

Reggeli után rövid felfedezőútra indultunk a környékbeli utcákban, ekkorra már Steve is csatlakozott hozzánk és hamarosan összetalálkoztunk a ccsapat másik
felével is, akik egy másik kávézó napsütötte teraszán reggeliztek. Míg őket vártuk, selfiek és csoportképek készítésével múlattuk az időt, amihez a hegyek
és a várrom szolgáltattak pompás hátteret. A Nap kellemesen melegen sütött, így még egy-két napozós fotó is belefért.

Ami egyébként az időjárást illette, a meteorológusok nem jósoltak sokkal melegebb időt, mint itthonra, a napközbeni maximum általában 13 fok körül volt.
Sajátossága a helyi klímának ezen kívül, hogy minden délelőtt gyönyörű napsütésben volt részünk, míg délutánra általában befelhősödött az ég, gátat szabva
ezzel a szinte mindenhol élvezhető gyönyörű kilátásnak. Nem volt ez másképp a verseny napján sem.

Steve javaslatára felkerestük a közeli folyópartot, ahol egy hídon készítettünk néhány csoportképet, háttérben a folyóval és a hófödte hegyekkel. Most
kezdtük meglátni, mennyire gyönyörű helyre csöppentünk.

Dél is elmúlt, mire nekiindultunk aznapi úticélunknak. Az ajánlók alapján a Monte Baldo nevű hegycsúcsot terveztük felkeresni, ahová az útleírások szerint
üveglift, vagyis inkább kabinos felvonó visz fel és ahonnan pazar a kilátás. Az autóút egy darabig csinos városkákon vezetett keresztül, majd elkezdődtek
a könyörtelen szerpentinek nagy emelkedőkkel és mély szakadékokkal tarkítva, a rally rajongók kezdték igazán elemükben érezni magukat. Hosszú és fáradságos
utunk egy pontján, egy elhagyatottnak látszó kis kápolnánál megálltunk, hogy a hozzáértők kicsit térképészkedjenek, de ettől se lettünk igazán okosabbak.
Végül magát a kilátót nem találtuk meg, de valóban csodás helyeken jártunk.

Ezután Malcesine városát vettük célba, ahol végül mégiscsak ráakadtunk a kabinos felvonóra, ami azonban úgy tűnt, hogy nem működik. Kezdett gyanús lenni,
hogy itt október végével lezárult a szezon, a sípályák pedig még nem nyitottak ki, ahogy legnagyobb szomorúságunkra délután az éttermek is mind zárva voltak.
Végigautóztunk viszont a Garda-tó partján, láthattuk a vitorlás kikötőket, egy helyen pedig kiszálltunk és egészen közelről is megszemléltük a kristálytiszta
vizet és a mindenütt ott levő és a túristáktól ételt váró kacsákat. Sajnos ekkorra már felhős és hideg lett az idő, hamar meleg helyre és étel után kívánkoztunk,
de nem volt szerencsénk, mivel az éttermek többsége este hatkor nyitott ki és ekkor még csak négy óra felé járt. Végül egy szendvicsezőt találtunk, ahol
paniniket és ciabattákat ettünk sonkával és olasz szalámival.

Uzsonna után úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Riva del Gardába, hogy felvegyük a rajtcsomagjainkat még a tömeg előtt, illetve hogy a szállásadóinkon számonkérjük
a hiányzó ágyat. Előtte még betértünk a szendvicsezővel szomszédos Sparba ajándékba hazavihető édességekre vadászni és hozzávalókat vásárolni a másnapi
privát tésztapartyhoz.

A versenyközpontban igazi party hangulat fogadott minket, tulajdonképpen akár ott is maradhattunk volna táncolni, a bulizene és a diszkófények megvoltak
hozzá. A rajtszámok és rajtcsomagok átvétele meglepően gyorsan és gördülékenyen ment, a Move it Garda feliratú falnál pedig ismét készült pár csoportkép.
A gazdag rajtcsomagban örömmel fedeztünk fel egy-egy szintén Move it Garda feliratú, igen jó minőségű fürdőtörölközőt, itt ezt adták a szokásos versenypóló
helyett.

Juci olasztudásának hála mindig sikerült szótértenünk a helyiekkel, ráadásul estére a hiányzó ágyunk is meglett, bár ehhez több telefonálásra és személyes
beszélgetésre is szükség volt. Kiderült, hogy az apartmanunkban található bezárt ajtó valóban egy emeleteságyas szobácskát rejtett, ahogy azt Ancsi sejtette,
és aminek a szállásadóink szerint nyitva kellett volna lennie. Szerencsére aznap este Tomival már kényelmesebben alhattunk.

Miután mindent elintéztünk, nem volt más hátra, mint a vacsora, amit ismét az előző nap bevált étteremben fogyasztottunk el. Ezúttal belevetettük magunkat
az étterem gazdag kínálatába és ki-ki kedvére válogatott az előételek, saláták, tészták, sültek és hamburgerek garmadájából, sem a mennyiségre, sem a minőségre
nem lehetett panaszunk. Ilyen ínyencségek mellett hamar elillantak a versenyt megelőző közös futóedzésről szőtt tétova elképzeléseink.
🙂

Másnap, szerencsére, sokkal kipihentebben ébredtünk. A csapat két fele ezúttal helycserés támadást vitt véghez és meglátogattuk a többiek által tegnap
már megismert reggelizőhelyet. Ezután a helyi Kópban elintéztük a bevásárlást, vagyis beszereztük a másnapi reggeli hozzávalóit és az otthoniaknak szánt
édességeket, ráadásként Ancsival egy apró szuvenírboltban egy-egy hűtőmágnessel is megajándékoztuk magunkat.

Erre a napra egy Riva del Gardai kiruccanást terveztünk, mivel Kata az interneten talált ott egy bástyát, ahova egy kb. 200 m-es sétával fel lehet jutni
és ahonnan csodás kilátás ígérkezett a tóra és a városkára. A GPS ismét alaposan megtréfált minket, aminek következtében kétszer is áthaladhattunk egy
csaknem 5 km hosszú alagúton, de Steve ösztöneire hallgatva végül mégiscsak elértük a célunkat.

A bástyára meredek szerpentin vezetett fel, amin vidáman loholtunk felfelé, titkon reménykedve, hogy ez a szakasz nem lesz benne a másnapi verseny távjában.

🙂
Folyamatosan hallottuk a mélyen alattunk elterülő város zajait, köztük egy esküvői menet folyamatos dudálását, és minden szembejövőnek hangos “Buon giornot”
köszöntünk, tesztelve, ki lesz az, aki vissza is köszön. A többség jól vizsgázott.
🙂

A bástyáról a tóra nyíló kilátás valóban pompás volt, bár ekkor már kezdett megérkezni a menetrend szerinti köd. Jópár csoportkép és selfie készült itt,
majd elindultunk lefelé valami kávézót és ebédet keresni. Teljesen véletlen volt, hogy épp a másnapi verseny célkapujánál kötöttünk ki, itt aztán le is
telepedtünk egy kávézó asztalaihoz. A felszolgáló hölgy nem volt túl kedves és olyan lassúsággal vette fel és teljesítette a kávé rendeléseinket, hogy
a Tomival áhított bruschettánkkal már meg se mertünk próbálkozni. Helyette a kávé után rövid sétára indultunk a tóparton és a környékbeli kis utcákban,
hallgatva a sirályok kiáltozását. A sétálóutcákban pálmák és narancsfák álldogáltak félig érett gyümölcseikkel, miközben a fejünk fölött havas hegycsúcsok
meredeztek, tényleg elképesztő volt a kontraszt.

A szállásunkra visszatérve meglepetésként ismét napsütés fogadott minket. Mivel mindenki igencsak megéhezett, hamar kezdetét vette a tésztaparty, ami szintén
elég hamar borozásba fulladt, aminek még a Zoli által ajándékba szánt borok is kárukat látták. A hangulat hamar a tetőfokára hágott, miközben megkíséreltük
kidolgozni a másnapi verseny logisztikáját több-kevesebb sikerrel.
🙂
Hiába, van, aki másnaposan szeret futni.
🙂
Én nem tartozom közéjük, ezért óvatosan bántam az olasz borokkal. Ekkorra már visszavonhatatlanul eldőlt, hogy az együtt futó és alvó “párok” számára
egyaránt életre szóló élmény lesz ez a hétvége.

November 12. vasárnap reggel ismét szép napsütésre virradt Arco városkában. Azt nem mondhatom, hogy arra ébredtünk, mivel a Nap csak pár perccel utánunk
kelt, de az időjárásra igazán nem panaszkodhattunk. A 10 km mezőnye a számunkra kissé korainak tűnő 9:15-kor rajtolt, az indulás helye viszont szerencsére
alig 10 perc sétára volt a szállásunktól.

Már reggel összecsomagoltunk és elhagytuk a szállást, tehát úgy kellett készülni, hogy a buszban is könnyen megoldható legyen a futás utáni átöltözés.
A félmaratont futó srácok és Ancsi elindult a busszal Riva del Gardába, mi pedig elsétáltunk a 10 km rajtjához, ahol még bőven volt időnk a felkészülésre.
Az egyik közeli kocsma mosdóját bárki ingyenesen használhatta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hosszan kígyózott, de haladt is a sor.
Már itt rengeteg magyar futóval találkoztunk, a Futazás.hu szervezői szerint körülbelül 300 magyar vett részt a versenyen.

A rajt előtti percekben a hőmérséklet 8 fok körül volt, elkélt a hosszúnadrág és a meleg felső, amit útközben aztán a derekunkra lehetett kötni. A rajtzónában
a We will rock you ritmusára melegítettünk, fokozódott a hangulat. Ezen a távon 1400 futó rajtolt el, a szűk utcákban feltorlódott a tömeg, nehéz volt
előzni és felvenni a saját tempónkat, és már jócskán a folyóparton jártunk, mire valamennyire szétoszlott a mezőny.

Az én futótársam, idén már negyedszer, Kékesi Kata volt, akivel ez volt az első közös tízesünk. Ezúttal nem mértünk időt és sebességet, részemről az volt
a cél, hogy élvezettel teljesítsem a távot, ami az aktuális edzettségemhez képest reális elvárásnak bizonyult, az idő itt és most mellékes volt.

Miután beálltunk a saját tempónkra, még nem ért véget az előzésekből álló kihívás, sokszor és sok embert kellett kerülgetni, már ha hagyták magukat.
🙂
Úgy a negyedik kilométernél váltottunk először sétára egy orrfújás erejéig, majd 5-nél egy frissítőpont következett, szinte észrevétlenül eltelt a táv
fele. Az út a városból kikeveredve végig a folyóparton haladt néha cikk-cakkban fel-le a töltésen, úgyhogy némi szint is került a pályába, de ez inkább
kiihívás volt, mint komoly megpróbáltatás. Mivel kb. egy hónappal korábban a Spar Maratonon is lefutottam egy 10-est, sejtettem, hogy az utolsó 3 km lesz
a szenvedős része a versenynek.

Körülbelül a 7. kilométernél jártunk, mikor megérkeztünk Riva del Gardába, a Garda-tó partjára. A folyóparton fújó hűvös szél után itt igazán kellemes
volt a napsütés, talán itt volt először melegem. Innentől a tóparton és a sétálóutcákban vitt minket az út. Az egész verseny családias hangulatú volt,
kevés de annál lelkesebb szurkolóval, a 7. kilométernél dj-vel, ami adott némi energiát az utolsó 3 km megkezdéséhez.

Valahol a 7. és 8. km között érkezett meg szemből a félmaraton élmezőnye, ők akkor rajtolhattak. A főleg fekete srácokból álló élboly hihetetlen sebességgel
száguldott el mellettünk, jó érzés volt látni őket. Hamarosan feltűntek az első lányok is, köztük Kata egy kolléganője, Nóri, akiről előző nap már igen
sokat hallottunk a srácok legnagyobb örömére, és aki végül 1 óra 22 perces idejével a félmaraton női mezőnyében negyedik lett, neki ez volt idén a 12.
félmaratonja.

A 7. és a 8. km között valahogy hamar eltelt az idő, a kilencedik kilométerjelző tábla már annál nehezebben érkezett meg. Itt sok volt az apró szintkülönbség
és az irányváltás, ami kezdett fárasztóvá válni. Ettől függetlenül azt gondoltam, hogy szívesen eledzegetnék ezen a 10 km-es távon.
🙂

A 9. km-nél szusszantam egyet, hogy legyen energiám a befutóra. A cél valahogy nehezen akart elérkezni, vártuk a speaker és a zene hangjait, de hiába,
mivel a célnál nem fogadta a mezőnyt a futóversenyeken megszokott hangos zene. A cél egyszercsak egy szűk utcácska végén tűnt fel, el se hittük, hogy hirtelen
ott vagyunk. Ezután elsétáltunk az éremosztásig, ahol nem a megszokott módon a nyakunkba akasztva, hanem becsomagolva a kezünkbe kaptuk az érmet. Itt sikerült
egy kis kommunikációs zavar eredményeként Ancsinak is egy érmet szereznünk, amit mint a csapat lelkes támogatójának hamarosan át is adtunk.

A cél közelében könnyen megtaláltuk Jucit és Ateszt, akik pár perccel előttünk futottak be. Elkészültek a kötelező befutós-érmes páros- és csoportképek,
majd elindultunk a kisbusz felé, amit egy közeli parkolóban tettek le. A szálláshelyünket is üzemeltető szálloda mosdójában megejtettük az elengedhetetlen
cicamosdást, majd a buszban átöltöztünk, miközben az ég szinte egyik percről a másikra befelhősödött és kellemetlen hideg szél kezdett fújni.

Számításaink szerint a félmaratonistáink körülbelül 2 és negyed órás idővel érkeztek, ezért még belefért egy gyors kávé, bár a nagy tömeg miatt elég nehéz
volt a cél környékén közlekedni. Szerencsére sikerült találni egy kávézót, ahol növényi tejet is adtak. Én a kellemetlen hidegben egy energiát is pótló
forrócsokira szomjaztam és jónak bizonyult a választásom.

A befutónál a hideg szélben állva jólesett a több réteg meleg ruha, sajnáltuk is az egy szál pólóban érkező futókat. Idő közben Juci telefonjára megérkezett
a hivatalos időnket közlő SMS, ami szerint Katával 75:19 alatt teljesítettük a távot. Van min javítani jövőre!
🙂

Némi várakozás után a sasszemek megpillantották Hunort és Steve-et és pár perccel később érkezett Tomi és Zoli is. Ancsi szerencsére tudott néhány jó fotót
készíteni a srácok befutójáról, akikkel hamarosan már találkoztunk is az érmes csoportképek elkészítéséhez.

Az átöltözés után kialakult az útiterv: egy elveszettnek hitt szemüveg miatt mégiscsak vissza kellett térnünk a szállásunkra, így legalább elbúcsúzhattunk
tőle mégegyszer. Nem messze egy pizzaszeletes gyorskajáldát is találtunk, így jóllakottan vághattunk neki a haza vezető hosszúnak ígérkező útnak. Közben
folyamatosan kerültek föl a rajt- és célfotók a Facebookra, ami egyébként az egész hétvégénket meghatározta.
🙂

Vasárnap délután kettőkor indultunk el Arcoból. Az út nagy részét zenehallgatással és énekléssel, no meg falatozással és a hétvége élményeinek felidézésével
töltöttük. A GPS a várható érkezésünket éjfélre jelezte, végül 23 óra tájékában már Budapesten voltunk. Steve jóvoltából mindenki gyorsan és kényelmesen
hazajutott, amiért nem lehettünk elég hálásak, mivel idő közben kellemetlen hideg őszi eső eredt el. Már út közben elhatároztuk, hogy jövőre is ott a helyünk
a Garda-tó Félmaratonon.

Első olaszországi utam igazi életre szóló élmény volt és szívből remélem, hogy még sok hasonló követi akár az Achilles Magyarország Alapítvány futócsapatában
is! Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult ennek az élménygazdag és vidám hétvégének a létrejöttéhez! Köszönet Jucinak a sok-sok szervezésért, a helyiekkel
való gördülékeny kommunikációért, Ancsinak a szervezés támogatásáért és a sok-sok fotóért, Steve-nek és Zolinak a biztonságos és élménydús vezetésért,
Katának az idén már negyedik és egyben a legklasszabb közös futásért, Tominak a szórakoztató szobatársiasságért, Hunornak a számtalan fergeteges poénért,
és végül, de nem utolsó sorban Atesznek a maga csendes vidámságáért. Köszönet az Achilles Magyarország Alapítványnak a részvételünk támogatásáért és amiért
hozzásegítenek bennünket is a sport, a futás öröméhez és lehetőségéhez!

Nem titok, de talán nem is meglepő, hogy már most tervezzük a következő közös futást, de hogy hová, az még nekünk is meglepetés.

Oszd meg másokkal is!

Szóljunk hozzá