Ha megkérdezik tőlem, miért rossz, hogy nem látok, ezt válaszolom: mert az életembe sok-sok akadály, korlát kerül, melyeken önállóan nem vagyok képes átlépni. A vakságban nem az a legrosszabb, hogy nem látom pl. a természet szépségeit, vagy a családtagjaim arcát, hanem azok a dolgok, amikre egyedül képtelen vagyok. Ezen dolgok közé tartoznak azok a természet közeli sportok, amiket én nagyon szeretek, de csak nagyon ritka alkalommal van lehetőség gyakorolni ezeket, hiszen sok-sok szervezésbe, pénzbe kerül egy ilyen programon részt venni egy látássérült számára. Nem azért kezdtem beszámolómat ezzel a negatív ténnyel, mert pesszimista ember vagyok, hanem azért, hogy érzékelhető legyen, mekkora ajándékot kaptunk a LÁSS egyesület, a K2 és a Snowline önkéntesei által szervezett és megvalósított programon az elmúlt hétvégén. Három napos síelésen vehettünk részt tízen látássérültek, mindannyiunkkal külön oktató foglalkozott a sípályán, hogy pontos navigációt és a képességeinknek megfelelő oktatást kaphassunk. Síelés közben úgy érzem, visszakaptunk egy kis szeletet abból a szabadságból, amit a látásunkkal együtt vesztettünk el, oktatóink segítségével megtapasztalhattuk ennek a remek sportnak az örömeit. Azokon a napokon, mikor esetleg úgy érezzük, hogy a társadalom nem úgy reagál a problémáinkra, ahogyan szeretnénk, eszünkbe juthat ez az erőt adó és energiával feltöltő program, amelyben több szervezet és tíz lelkes önkéntes, vállalkozó szellemű segítő szánt ránk időt és energiát azért, hogy segítsen nekünk valamiben, amit saját erőnkből nem tudunk megoldani.
Még egy személyes élményt, tanulságot szeretnék megosztani veletek. Pszichológusként dolgozom lassan hat éve, munkám során nagyon sokszor, sok különböző személynek tettem már fel azt a kérdést egy beszélgetés vagy egy általa elmesélt történet után: mi az, amit elviszel ebből magaddal, mi az, amiről úgy érzed, számodra fontos gondolat volt. Ezt a kérdést önmagamnak feltéve szeretnék kiemelni egy apró kis mozzanatot a három nap eseményeiből. A második napon egy számomra, első alkalommal, meglehetősen ijesztő és nehéz pályán jöttünk lefelé, amikor is sikerült egy elég fura pozícióban „megpihennem” a dombon. András, az oktatóm, hogy megakadályozza a további lecsúszást, megállította a léceimet, ettől viszont ezek összeakadtak, és egy elég érdekes patt helyzet alakult ki. Én megijedtem, és mondtam neki, hogy sürgősen csináljunk valamit, mert a térdem mintha nagyon fura szögben kezdene kicsavarodni. Erre ő, ahelyett, hogy szintén nagyon megijedt volna, vagy ráncigálni kezdte volna valamelyik lécet erre vagy arra, azt kérdezte: „Szerinted mit csináljunk, hogy jobb legyen?” Persze nem tudtam a választ, de örültem neki, hogy pánikszerű kapkodás helyett gondolkodni kezdünk azon, hogyan oldjunk meg egy helyzetet. Számomra ez a történet nagyon tanulságos volt, sok olyan stresszhelyzet adódik az életemben, amikor döntenem kell arról, mit tegyek, pánikszerű cselekedetek helyett talán a jövőben többször gondolom majd át, mielőtt lépnék valahogyan.
Köszönet tehát a K2 és a Snowline csapatának a sok-sok segítségért, figyelmességért és vállalkozó szellemért, amit tőlük kaptunk, és köszönet a LÁSS egyesületnek, hogy lehetővé tette számunkra ezt a fantasztikus hosszúhétvégét!
Makádi Zsófia
Vélemény, hozzászólás?