Én úgy gondolom, hogy bátran mondhatok mindannyiunk nevében köszönetet azért, hogy ez a fantasztikus esztergomi program létrejöhetett és hogy mi mindannyian részt vehettünk rajta.
Igazából, mivel csak felületesen futottam át a programot, ezért nem is nagyon tudtam, hogy mi fog ránk várni a nap folyamán. Nem is nagyon tudtam, hogy mire számítsak, így elképzelésem sem volt arról, hogy vajon milyen lesz, csak hagytam magam sodródni az árral az elején.
A mi csoportunk először a „köves” részhez ment, ami egyébként rettentő érdekes volt, ám nekem, föci faktos lévén nem sok újat tudott mondani, de ez nyilván nem az előadás hibája volt. A famegmunkálós rész is nagyon tetszett, ott teljesen le voltam nyűgözve, hogy hogyan lehet a fát megmunkálni és ilyen csodálatos munkákat kifaragni a fákból. Ez után a targoncát is beindíthattuk és kipróbálhattuk.
Majd elérkeztünk az egyik kedvenc érszemhez, ez pedig az állvány építés volt, amikor is életemben először fogtam a kezemben kalapácsot… bár nem ment túl jól, de szerencsére volt segítségem és nem ezen múlott, hogy áll vagy bukik az egész rendszer. Szerencsére épségben megállt és még fel is tudtunk rá mászni, még az éles szitu előtt és meg tudtuk tapasztalni, hogy milyen az idő egy kicsit magasabban. Ez aznap az első, de nem az utolsó ilyen alkalom volt.
Ebéd után ismét két csoportra oszlottuk. Az egyik csoport állványokon mászkált a bazilika felállványozott részén (a végére összesen 7 emelet magasra mentünk fel, ha jól tudom). Odafent pedig megtapogathattuk a domborműveket is, amik kőből lettek kifaragva. Fent beszélgettünk egy kicsit, megtudtunk sok-sok érdekességet és csodálhattuk a tájat, majd elindultunk lefele. Az érdekes az, hogy abszolút nem féltem a magasban és az egészet fülig érő szájjal csináltam végig. Egyszóval: nagyon élveztem!
Mindaddig a másik csapatot (majd később minket is, mert mindenki kipróbált mindent) teherszállító lifttel vitték fel a fő kupolához, ami felújítás miatt szintén be volt állványozva. Ezen az állományon is rengeteg érdekességet tudhattuk meg magáról az állványzatról és annak a beépítéséről és a renoválás folyamatáról egyaránt. A szakemberek végig nagyon segítőkészek voltak, mindent megmutattak és minden kérdésre válaszoltak a legjobb tudásuk szerint.
A programban nem csak látássérültek vettek részt, hanem rehabilitáción levő fiúk is, akik elég motivációt éreznek magukban arra, hogy leszokjanak káros szenvedélyükről, a szerhasználatról. Ez valakinek hosszabb időbe telik, valakinek elsőre sikerül, bár talán ez a ritkább, az viszont biztos, hogy rettentő nagy akaraterő kell ahhoz, hogy nemet tudjunk mondani valamire, ami az életünk szerves és megszokott részévé válik. Mivel bennem alapvetően is van egy kíváncsiság a kábítószerek illetve a hatásaik iránt, (egy úgymond elrettentésként szolgálva, hogy mit ne akarjak kipróbálni… csak hát ugye a gonosz kisördög mindig ott ül a bal vállamon…), ezért ez a nap nekem maga volt a kánaán. Mindig is szerettem volna a könyvek, filmek és interjúk mellett, amiknek aktív fogyasztója vagyok ebben a témában; hús-vér emberektől is hallani ezekről a dolgokról testközelből álélve minden részét. Épp ezért egész nap rettentő aktív és kíváncsi voltam, s csak úgy szívtam magamba a tudást. Azt gondolom, hogy ilyen dolgokról is mindenkinek tudni kellene és abszolút nem kellene tabuként kezelni, mert sajnos ott van a világunkban mindenhol és találkozhatunk vele. Az én fejemben a rehabosokról sose egy rossz kép volt, hogy ők egykor valami káros szenvedélynek éltek és ezért félni kell tőlük. Épp ellenkezőleg: az a szűk kör, akivel beszélgettem a nap során, egytől egyig rendes emberek és tiszták akarnak lenni, mert felismerték az élet értékét, esetleg megunták már azt az életet, vagy éppen nem voltak benne többé boldogok, mert a pénz bizony nem boldogít. Szavakba nem lehet önteni azt az érzést, amit éreztem velük kapcsolatban végig az egész nap alatt. Az 100%, hogy ők nekem példaképek lettek és nagyon felnézek rájuk amiatt, amiben ők épp most benne vannak és adott esetben küzdenek vele/érte. A boldogságért, egy jobb, tiszta életért és az elfogadásért. Én hiszek abban, hogy az ember tud és képes változni, csak így tovább srácok és soha ne adjátok fel, még ha nehéz is.
Van miért küzdeni, még ha nem is látjátok a fényt az alagút végén, attól még ott van. Ez az egy nap alatt, amit a rehabosokkal volt szerencsém eltölteni, én magam is rengeteget változtam, iszonyatosan sok dolgot átértékeltem magamban, például a tanulással és a lehetőségekkel kapcsolatban. A nap zárásaként pedig kaptunk egy-egy rézlemezkét ajándékba emlékként.
Még egyszer nagyon szeretnénk megköszönni a lehetőséget, hogy ez a program létrejöhetett. Abban egész biztos vagyok, hogy maradandó élmény lesz.
Dorka
Vélemény, hozzászólás?