Bécs maratonváltó – Németh Orsi élménybeszámolója

Beküldve ide: Beszámolók | 0

A hétvégén jópáran voltunk LÁSS-osok az Achilles támogatásával és színeiben a Bécs maratonon futni. Erről olvashatjátok Németh Orsi beszámolóját.

Szépen beindult nálam idén a futószezon, ahogy azt kell, február végén hozzáláttam az edzéshez, sőt, a futópaddal már előtte is barátkoztam, bár továbbra
is sokkal könnyebben veszem rá magam egy jó kis szabadtéri kocogásra. Kellett is az edzés, mert az idei első versenyemre már február elején beneveztem,
vagyis beneveztek.
🙂
Életemben először külföldi versenyen futottam: a Vienna City Marathonon!

No, semmi extra, tudniillik a tél folyamán bizony nem fejlődtem fel a maratoni távig, sőt, jelenleg azt sem érzem reálisnak, hogy egyszer egy félmaratonig
eljutok, bár ennek többen állítják az ellenkezőjét. Idénre mindenesetre a 14 km-t, vagyis a két tatai tókört tűztem ki inkább távlati, mindsem közeli célnak,
és ehhez éppen kapóra jött ez a mostani 9.1 km a Bécs maratonon egy váltócsapatban.

Idén februárban az Achilles Magyarország felhívására mondtam igent, mikor még éppencsak hazaértem Indiából. Az Achilles Magyarország Alapítvány az Achilles
International nevű, az Usában működő civil szervezet gyermeke, melynek célja a fogyatékos emberek sportolásra ösztönzése és versenyeken való részvételük
támogatása. Az Achilles színeiben az elmúlt években több magyar látássérült futónak is lehetősége nyílt részt venni a New York Maratonon, ami igazán nagy
dolog, hiszen erre a versenyre csak meghívásos alapon vagy sorsolással, és persze magas nevezési díj mellett lehet eljutni.

No, de ez most nem New York, hanem Bécs, ami kezdetnek persze egyáltalán nem rossz!
🙂
Nagy izgalommal vártam április 22-ét, az indulás napját, és őszintén reméltem, hogy lesz időm és kapacitásom lelkiismeretesen felkészülni az elvállalt
távra. Évi sajnos most nem tartott velem, így egy számomra új segítővel, Kékesi Katával futottam, de róla majd később.

Az időjárás nem sok jót ígért, a húsvét utáni hóesés próbálta eltántorítani az embert a szabadtéri sportolásnak még a gondolatától is, no de mostanában
már én se az a fajta vagyok, aki ilyen könnyen feladja. Szerencsére a nagypéntek még normális időjárási körülmények között telt, így ekkor tudtam futni
egy kellemes 8.8 km-t a Cseke-tó körül, ami meggyőzött arról, hogy menni fog kicsit több mint egy hét múlva is az a 9, és szorgalmasan idéztem fel emlékezetemben
a tavaly októberi Spar Maratonon lefutott 10 km élményét is, amit életem egyik legjobb futásaként tartok számon.

Április 22-ére azért legalább a havazás elmúlt és a hőmérséklet is emelkedni látszott néhány fokkal, vasárnapra pedig még jobb körülményeket ígért a meteorológia.
Bajban is voltam a csomagolásnál, hogy milyen futócuccokra is lesz majd szükségem, sokat gondolkoztam pl. azon, hogy kell-e vinnem futódzsekit, ami végül
már nem fért be a hátizsákomba, ezért maradt itthon. Később szerencsére nem is volt rá szükség.

Bár ezúttal az Achilles színeiben, azaz Acchilles Hungary feliratos neonzöld, egyesek szerint inkább neonsárga, pólóban futottunk, a csapat valójában jórészt
a LÁSS látássérült és látó tagjaiból állt, így a jó társaság garantált volt. Az együtt utazó népes csapathoz én Tatabányán csatlakoztam, a párperces késést
a vonatunk gond nélkül behozta. Fél 12-re már Bécsben is voltunk, ahol elsőként megkerestük Sopronból érkezett társunkat, Norbit, majd elsétáltunk a szállásunkra,
ami egy kényelmes és az igényeinket kielégítő hostel volt, alig fél órára az Északi Pályaudvartól. Metróra csak azért nem szálltunk, mert a 24 órás jegy
megvásárlását későbbre tartogattuk, hogy ne járjon le a másnapi távozásunk előtt.

A szobáinkat megérkezésünkkor még nem foglalhattuk el, de a csomagjainkat lerakhattuk és elmajszolhattuk a szendvicseinket, ami után a “nép” kávét kívánt,
ezért elindultunk megkeresni a legjobbnak tűnő lelőhelyet, ahol a kávé ugyan nem volt az igazi, de a süteményekre nem volt panasz és még szójatejük is
volt.
🙂

Ekkor még az volt a tervünk, hogy sétálgatunk egyet a városban, amíg a többiek megérkeznek, de az egyre felhősebb ég és a folyamatosan erősödő hideg szél
hamar kedvünket szegte, így inkább a szállodánkba való visszatérésre és a szobánk elfoglalására szavaztunk. Ez utóbbi nem ment olyan egyszerűen, így a
várakozás percei alatt alkalmunk nyílt felfedezni a szállásunk vezeték nélküli internet ellátottságát, illetve a recepción elvehető Bécs térképet. A szobák
elosztása sem ment éppen zökkenőmentesen, de végül mindenki megtalálta a helyét. Az én szobatársam Kata, a futótársam lett, illetve Anett, a pilatesz oktatónk,
aki élete első félmaratonjának lefutására készült, ami miatt láthatóan egyre jobban izgult.

Csapatunk idő közben nemzetközire bővült. Javier, egy spanyol srác már a vonaton is velünk utazott és a bécsi vasútállomáson csatlakozott hozzánk, a hostelben
pedig megjelentek angol és szlovák maratonista társaink is. Velük együtt vágtunk neki a következő próbatételnek, a rajtszámok felvételének. Ehhez előszöris
jegyet kellett váltani a bécsi metróhálózatra, amivel aztán 24 óráig korlátlanul utazhattunk. Az automatából nem volt éppen egyszerű megvásárolni több
mint húsz utas jegyét, de Mód Ildi és Gombás Juci, mint a hétvége folyamán annyiszor, most is mindent megoldottak.

A bécsi metróhálózatról sok-sok éve írtam már egy bejegyzést a blogomon egy tanulmányút apropóján, a helyzet pedig azóta se változott sokat: jó minőségű
és akadálymentes metróvonalakon utazhattunk, ahol az utastájékoztatás is figyelemre méltó, pl. a szerelvényeken működő kijelzőn még azt is jelzik, hogy
a következő állomáson melyik oldalon nyílik majd az ajtó. A Bécs Maraton szervezői pedig láthatóan építettek is erre a jó minőségű tömegközlekedési adottságra,
mivel minden váltópont, valamint a rajt és a cél is egy-egy metróállomás közvetlen közelében volt, így a futók és szurkolók közlekedése teljesen problémamentesen
zajlott, no de itt még nem tartunk.

A másnapi verseny igencsak kalandosnak ígérkezett tekintettel arra, hogy sokáig csak német nyelvű tájékoztatókat találtak önkénteseink az egyáltalán nem
akadálymentes nevezési oldalon, illetve a térképünk és a várossal kapcsolatos ismereteink is hiányosak voltak. A szlovák csapatra várakozva a segítő lányok
egész tanácskozást tartottak az online tájékoztató anyagok és a térképek felett, kb. úgy néztek ki, mint a tábornokok egy nagyszabású haditerv kidolgozásakor.
Aztán a nyomtatva megkapott információs füzet sokmindent megkönnyített.

A versenyre előzetesen mindannyian be lettünk nevezve, azonban ettől függetlenül mindenkinek személyesen kellett a versenyközpontba járulnia a rajtszámok
felvételéért. Mint utólag kiderült, erre mégse volt szükség, de ezt természetesen előre nem tudhattuk. Sajnos az is utólag derült ki, hogy a szervezők
teljesen összekeverték a váltók tagjait és az egyes futók által teljesítendő szakaszokat, így még este kilenc után is komoly logisztika folyt a hostelünk
közösségi helyiségében rajtszám és váltó ügyben. Szinte mindenki valaki más neve alatt futott, a váltó csapatokból talán én voltam az egyetlen kivétel,
akinek nem volt gond a rajtszámával. Érdekes volt, hogy a segítőink nem kaptak rajtszámot, csupán egy guide feliratot, amiből később még több félreértés
és némi bonyodalom is származott.

A rajtszámok átvételekor már kifejezetten zord volt az időjárás, az erős és hideg szél mellé eső is ttársult, a városnézésről tehát könnyen lemondtunk
és többségünk még vacsorázni is csak a metróállomás közelében található Burger Kingbe tért be. Mire a gyors vacsoránkat elköltöttük, szerencsére legalább
az eső elállt.

Az esti tanácskozáson alaposan megvitattuk a váltók összetételét, a párosok sorrendjét és az egyes résztvevők által lefutandó távokat, a váltópontok helyét
és megközelíthetőségét, illetve a tervezett km és összidőket. A brit és az egyik szlovák páros maratonra nevezett, Dávid, Anett és Mód Ildi félmaratont
futott, Anita és Tomi szurkolt, a ccsapat többi tagja pedig két váltócsapatban állt rajthoz. Készült néhány csoportkép is, sejtettük, hogy a verseny napján
így összejönni már nem lesz alkalmunk. A nélkülözhetetlen információk megbeszélése után mindenki viszonylag gyorsan aludni tért, láthatóan mindannyiunkból
kellően sok energiát kivett ez a nap.

Másnap reggel hétre volt megrendelve a reggelink, hiszen a maratont és félmaratont futók, illetve a váltócsapatok első tagjai már 9-kor rajthoz álltak.
Mi szerencsés többiek, akik a váltók további szakaszait vállaltuk, még utcai ruhában vonultunk le reggelizni és az indulásunk ideális időpontját próbáltuk
megtervezni, ami figyelemmel a többiek sebességének kiszámítására és a tömegközlekedésben rejlő esetleges bizonytalanságokra, egyáltalán nem volt egyszerű
feladat.

A reggeli svédasztal kicsit alulmúlta várakozásainkat, bár egy futás előtti reggelit azért bőven ki tudott hozni belőle mindenki. A szobáink többségét
tízig vissza kellett adni, de egyet Steve jóvoltából megtarthattunk, ahol mindenki elhelyezhette a csomagjait és ahol a futás után le is tudtunk zuhanyozni.

Katával a váltónk harmadik párosa voltunk, így számításaink szerint bőven elég volt 10-kor elindulnunk a váltópontunkra. Így aztán reggeli után még bőven
belefért Kata telefonjára a Runkeeper alkalmazás nem éppen zökkenőmentes letöltése és annak kipróbálása, az öltözködés és csomagolás, és még egy kis zenehallgatós
hangulatfokozás is.

A váltópontra vezető úton Kovács Ildi is velünk tartott, aki a másik váltócsapatban futotta ugyanazt a szakaszt, mint mi. 9.1 km várt ránk, ehhez azonban
először a Sottentor megállónál található váltópontot és azon belül a mi váltózónánkat kellett megtalálnunk. A mi váltócsapatunk első párosát Fóris Norbi
látássérült futó és Szili Tomi guide alkotta. Norbi már futott félmaratont és tavaly ősszel a Caminot is végigjárta és Tomi is rutinos futónak számít,
nem véletlen tehát, hogy ők “nyerték meg” az első, közel 16 km-es szakaszt.

Az időjárás nagyjából a jósoltak szerint alakult, nem számítva néhány kisebb záport, amiket szerencsére jól megúsztunk. A hideg szél maradt, azonban rendszeresen
előbújt a Nap is, aminek nagyon örültünk, bár még így is törhettük a fejünket, hogy az öltözékünket illetően mi lenne a legjobb stratégia. Én végül egy
rózsaszín hosszúujjú technikai pólóra szavaztam, amire rávettem az Achilleses pólót. A színösszeállításom ettől kezdett egy papagájéra emlékeztetni, amit
azonban még tudtam fokozni a rikító rózsaszín téli futófelsőmmel, amit a futás előtt és után viseltem, futás közben pedig a derekamon szállítottam.

Bár Katával előzetesen sajnos nem sikerült együtt futnunk, a versenyt megelőző órákban elméletben intenzíven felkészültünk a közös futásra. Megbeszéltük
a legalapvetőbb stratégiáinkat, sok futós élményt osztottunk meg egymással, és hamar kiderült, hogy egészen sokminden közös bennünk a futást illetően,
pl. hogy nagyon motivál minket a zene és hogy fontos számunkra a visszajelzés a sebességünkről és a már megtett távról is, ezért is küzdött Kata kitartóan
a Runkeeper alkalmazásért, ami végül valóban jó szolgálatot tett.

A váltópontra a terveinknek megfelelően megérkeztünk, a váltótársainkra azonban a tervezettnél többet kellett várnunk, ami a hideg szélben és az árnyékban
nem volt túl kellemes, ezért folyamatos mozgással és ugrálással próbáltunk bemelegíteni és melegen tartani magunkat, ami a nagy tömegben nem ment annyira
egyszerűen. Végül úgy 11:40 tájban Juci és Noémi mégiscsak feltűnt és végre nekifuthattunk.

Az első kb. másfél kilométer nagyon könnyen ment, bár az út is lejtett. Hamarosan már nem is fáztunk, bár izzadni igazából ccsak úgy a harmadik km táján
kezdtem, ami jól mutatja, hogy nem volt valami meleg. Hamar jött az első frissítőpont, ami után egyhangú utcákon haladtunk a Dunapartig, hogy aztán egy
hídon átfutva máris a második frissítőpontnál és az első időmérő pontnál találjuk magunkat. Meglepően egyenletesen és jó tempóban, a Runkeeper szerint
6.05-ös ezrekkel haladtunk, amin nem győztünk csodálkozni, mindketten lassabbra készültünk. Egyszercsak arra ocsudtam fel, hogy szinte már a táv felénél
járunk, és nekem még csak ekkor kellett először megállnom orrot fújni. Ez nagyon kellemes meglepetés volt.

A frissítő pontoknál még sose tapasztalt jelenségnek voltam tanúja, ami rendesen megdöbbentett. Ahhoz már hozzá vagyok szokva, hogy futóversenyen a frissítő
pontoknál ildomos dolog az útra dobni a műanyag poharat, hogy az ember ezzel se veszítsen időt, bízva abban, hogy a végén a szervezők majd úgyis megtisztítják
a környéket. Ilyen szeles versenyen azonban eddig még nem jártam, így a több száz, a szél által az aszfalton sodort műanyagpohár hangját se volt még eddig
módom hallani. Komolyan mondom, félelmetes hangzást keltett, nem is beszélve arról, hogy ember legyen a talpán, aki a verseny után majd mindet összeszedi.
Ráadásnak pedig ott volt a banános izotóniás ital, amin a futócipő kiválóan csúszik, úgyhogy érdemes volt akkoris lassítani a frissítőpontok környékén,
ha épp nem voltunk szomjasak.

Úgy a maratoni táv 27. kilométerénél, vagyis a mi távunk fele után sütött ki a Nap. Itt találkoztunk egy fotóssal, aki kérésre készített egy képet rólunk,
amit azonban még nem sikerült megszerezni. Ekkor már többször kellett szusszannunk egy-egy orrfújásra vagy vízre, de még így se volt rossz a teljesítményünk,
ekkor is kb. 6.30-as ezreknél jártunk. Sajnos annyi szurkolóval nem találkoztunk, mint a budapesti versenyeken, és zeneszó is sokkal kevesebb ponton fogadott
minket, bár én annak a néhánynak is nagyon örültem.

Hamarosan a Práterhez érkeztünk, majd egy, a mi Városligetünkhöz hasonló parkban folytattuk a futást. Bár a szél még mindig fújt, a napsütés hatására kifejezetten
kezdett melegünk lenni és nagyon megszomjaztunk, így az utolsó két frissítőpontnak már őszintén örültünk. Számomra nagyon nehezen jött el a 7. és még annál
is nehezebben a 8. km, de végül ezt is legyőztük és az utolsó frissítőpont után már csak 700 méter volt hátra a váltásig.

A váltózónában a szlovák Timi és segítője várt minket, hogy megkezdhessék az utolsó, kb. 11.3 km-es szakasz lefutását. A mi nem hivatalos időnk végül 62
perc lett, amivel mindketten elégedettek voltunk. Érdekes módon mindketten azt hittük, hogy a másik jobban fut, mint mi, de végül kiderült, hogy ez a tempó
mindkettőnknek kényelmes volt. Öröm volt számomra úgy beérkezni, hogy nem éreztem azt, hogy meghaltam és már semennyit sem tudnék futni, ez reményt ad
a hosszabb távokra való felkészülésre.

Beérkezve nekiindultunk, hogy utánanézzünk, jár-e nekünk befutócsomag. Sejtettük, hogy van ilyen, de őszintén szólva a szervezők kicsit eldugták a gyanutlan
futók elől a finomságokat rejtő zacskókat. A csomagokat osztó lányok először csak vizet akartak nekünk adni, mert sem Kata guide feliratával nem tudtak
mit kezdeni, sem az én pullóverem által kissé kitakart rajtszámomat nem vették észre. Mi viszont nem tágítottunk, így végül mégiscsak hozzájuthattunk a
gyümölcsöt, némi édességet, vizet, izotóniás italt és sört is tartalmazó csomaghoz. Gyorsan ccsaptunk is egy kis pikniket egy közeli füves placcon, őszintén
szólva már igencsak időszerű volt az a banán így háromnegyed egy tájban.

Mire visszatértünk a szállásunkra, már szinte mindenki ott volt és ebédelni vagy kávézni készültek menni. Egy gyors zuhany után mi is ebédelő helyet keresni
indultunk, amit pár saroknyira meg is találtunk egy grill étterem formájában. Mikor már leültünk, azzal kellett szembesülnünk, hogy étlap csak németül
van és még képek sincsenek rajta, ráadásul a pincér angol tudása is minimális volt. Őszintén szólva egy darabig izgultam, hogy a megbeszélt csirke, krumpli
és saláta valójában milyen formában fog megérkezni az asztalunkhoz, de végül igazán kellemesen csalódtam és kiváló ebédet fogyaszthattunk el.

A vonatunk háromnegyed öt előtt pár perccel indult, ezért fél négy tájban gyülekeztünk a hostelünk recepcióján. A közös szobában még találkoztunk a szlovák
és az angol csapattal és Timiéktől megtudhattuk, hogy a guide-ok sajnos nem kaptak érmet. Kellemesen elcsevegtünk, feltűnt, hogy egész természetes számomra,
hogy most éppen angolul kell beszélni, szóval megintcsak kellemesen csalódtam magamban, úgy látszik, ez egy ilyen nap volt!

A vasútállomáson az utolsó perceket is kihasználva rohamoztuk meg a boltokat. A Manner volt a legnagyobb sláger, de nekem inkább egy másik neves csokiboltra
esett a választásom, ahonnan hamarosan több mint 60 deka jól összeváloggatott csokigyűjteménnyel távoztam, amiben Katának szintén érdemi szerepe volt,
az ő segítsége nélkül a fantasztikus futás mellett ez a csodás csokiválogatás sem jöhetett volna létre!
🙂

A vonaton az út hazafelé pihenéssel, beszélgetéssel és ötleteléssel telt, hamar fellelkesedett mindenki a közelgő futós programok iránt. Én magam a május
14-én megrendezendő Tatai Tófutásra invitáltam a csapatot, remélhetőleg össze is jön egy kis társaság, akikkel ott is megjelenünk majd!

Újabb érem került a szépen gyarapodó gyűjteményembe és újabb kedves emlék a maradandó élményeim sorába. És már most alig várom a következőt!

Köszönetemet szeretném kifejezni az Achilles International Hungarynak, vagyis az Achilles Magyarország Alapítványnak, valamint a program szervezőinek:
Kálnoki Stevenek, Gombás Jucinak és Mód Ildinek! Nem volt könnyű dolguk, de minden megpróbáltatással harcba szállva végül egy nagyszerű hétvégét szereztek
mindannyiunknak! Remélem, ezt a most elkezdett szép hagyományt mielőbb folytatjuk!

Oszd meg másokkal is!

Szóljunk hozzá